Kapcsolat

Üzemeltető:
Tatabányai Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat

Székhely: 
2800 Tatabánya, Gellért tér 3.

Telefon (08-tól 16-ig):
+36/34/786-955

E-mail:
info@banhida.hu

Elnök:
Mazalin Zoltánné
20/431-46-29
mazalinzne@gmail.com

Elnökhelyettes:
Moravcsik Ágnes
moragi@freemail.hu

Képviselők:
Ízingné Pruzsina Rozália
tbszkok@gmail.com

Kostyál Jánosné
kostyaljanosne@t-online.hu

Megosztás

Bánhida története

Bánhida (németül Weinhild) Tatabánya városrésze 1947 óta, előtte községvolt Komárom vármegye Tatai járásában. Környéke már ősidők óta lakott helynek számít, melyet az itt talált bronzkori, s a nemrég Ny-i határában feltárt római kori leletek is igazolnak. Nevét a feltevések szerint egykori tulajdonosáról – aki bán méltóságot viselt – és a birtokán átfolyó Rákos folyó (ma Által-ér) felett átívelő hídról, amit a "Bán hídjának" neveztek kapta. 

Anonymus szerint itt verte meg Árpád vezér Szvatopluk seregét. 907. július 6-án Liutpold őrgróf és Theotmar salzburgi érsek vezette bajor sereg itt csatázott a magyarokkal. E győzelem emlékére avatták 1907. július 7-én a Szelim-barlang melletti hegytetőn Európa legnagyobb,
turulmadarat ábrázoló bronzszobrát. Ma a történészek véleménye megoszlik a bánhidai csatáról. Egyesek azt vallják, hogy valóban Bánhidánál zajlott le az ütközet, a település alig tizenöt kilométerre van a Dunától. Mások szerint a csatában nem is Szvapotluk, hanem a morva nagyfejedelem fia küzdött meg az Árpád vezette magyar seregekkel, és a csata nem 907-ben, hanem 894-ben zajlott le a mai Környe község határában.

Az oklevelekben Bánhida néven 1288-ban említik először. A későbbi oklevelekben Vitány és Tata várak szolgálatában áll a falu, esetenként királyi, máskor földesúri adomány – vagy zálogbirtokként említve.A középkori oklevelek következetesen kettő Bánhidáról szólnak, azaz bánhyda maior illetve bánhyda minor néven. Egy 1461-es oklevél nagy Bánhidát, mint Egházas Banchydát említi. Az 1500-as évektől mindkét Bánhidát Vitány várához számítják, s egyszersmind hol Fejér -hol Komárom vármegyéhez.

A települést a Budát Béccsel összekötő nagy út, vagy ismertebb nevén Budai út(Mészárosok útja) keresztezte, amelyet még a rómaiak építettek.

Bánhida az Árpád-korban már megerősített hely, s vámhely, a középkorban már városi rangja volt. Thúróczy idejében ősrégi várának romjai még láthatóak voltak.

A török hódoltság alatt Bánhida is osztozott a környék településeinek sorsában. Az első pusztításokat még sikerült túlélnie, de népessége lassan megfogyatkozott.

1541-ben még 15 portával szerepel a török adólajstromban, de 1543-ra már teljesen lakatlanná válik.

A néphagyomány szerint amikor Szulejmán szultán csapatával Bánhida felé közeledett, a környék lakosai – főleg asszonyok, gyerekek, öregek – a közeli Gerecse hegység védettnek gondolt helyére, a Szelim-lyukba menekültek. Azonban a barlangban rejtőzködőket a törökök felfedezték, a barlang száját gyúlékony anyaggal betömték és meggyújtották. Az ide menekültek mind egy szálig elpusztultak. A valóságban ez az esemény tatárjárás idején történhetett meg, az előkerült leletek alapján.

A lakatlanná vált település csak 1623-ban kezd benépesedni, de népességének száma állandóan változik, s csak a felszabadító háborúk után kezdett benépesülni magyar és tót lakosokkal. A török kiűzése után, a németekhez hasonlóan őket is az Eszterházyak telepítették be Bánhidára, valószínűleg Trencsén Nyitra, Pozsony megyéből és Morvaországból,részben a református magyarok ellensúlyozására. Ebben az időszakban önként is költöztek ide jobbágyok, egyszerűen ideszöktek, ez a jelenség az úrbérrendezésig nem számított ritkának.

Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság, szőlőtermesztés, fakitermelés és a mészégetés. Bél Mátyás Komárom vármegye leírása című művében azt írja Bánhidáról, hogy „…ebbe is szlovákok telepedtek le, de mintegy tíz évvel előbb, mint a szőlősiek.” Ő még azt is közli, hogy „földje nem olyan minőségű, hogy alkalmas lenne előnyös földművelésre, mert nehezen termi meg a búzát, és csak fáradságos munkával telepítették meg a szőlőket északkeletre, a Szőlőstől folytatólagos oldallal lefelé húzódó hegy lejtőjén, ahol a Szt. Vid barlangja is van…Közepes sorban vannak tehát a lakosok, s a föld hozamából nem tudnak úgy felemelkedni, hogy az országút mentén egy jómódú falu tekintélyét tudnák tartani. A földesúrnak viszont van itt hasznos vendégfogadója, terjedelmes halastava, és gazdálkodásra sem utolsó lehetősége.” Mindez a folyamat 1720-1730-as években következhetett be, ekkor a szlovák lakosság már meghaladta a magyarokét. Az országos (regnikoláris) összeírások szerint

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc alatt a környéket megbízhatatlannak tartották a szlovákok „pánszláv” érzelmei miatt, ezért nem is akartak toborozni nemzetőrséget. Ezt több tény is cáfolja, Boross Mihály írja könyvében, hogy a bánhidai szlovák jobbágyok kiálltak a forradalom és szabadságharc ügye mellett. „Bánhida tótajkú lakosai megszégyenítették volna bármelyik magyar községet”. Ennek ellentmond az a szlovák népdal, amelyet itt is fújtak:

„Kossuth a Batthyány Kossuth és Batthyány Slobodu nám dali Szabadságot szerze, Nech im pán Boh dopomáhá Légyen Isten oltalmunkra V tom uhorskom kraji. Magyarhonban szerte.


V tom uhorskom kraji Magyarhonban szerte Tambur vibubnuje, Ki is doboltatott, Ze nám Kossuth s Batthyánym Hogy Kossuth s Batthyány nékünk Slobodu daruje.” Szabadságot adott.

A másik Fieba József, Vértesszőlős szülötte, aki Bánhida község plébánosaként 50 botot és hosszú várbörtönt kapott, mert kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot.

A bányanyitással (1896) a foglalkozásokban megjelent a bányászat és a kőfejtés is. Jellemző volt erre az időszakra a kétlakiság. Az iparban dolgozó munkások (MÁK Rt, Bánhidai Erőmű) nagy része a műszak után a földjein dolgozott, többnyire paraszti kisgazdálkodás szintjén, kézi erővel. A lakosság aránya teljesen megváltozott a magyarok javára. A kisebb

zártabb közösséget felváltotta egy nyüzsgő bányatelep, egy „mini-Amerika” = Tatabánya közelsége. Ez megváltoztatta a lakosság összetételét, a hagyományokat, sőt a mindennapi beszédet is. Új szavak kerültek be a németből, mint a bányászat szakszavai és az újkor találmányainak, eszközeinek neve is a magyarból vagy a németből került be a település nyelvsziget jellege miatt. A szülők már egyre kevésbé tanították meg gyermekeiket a szlovák nyelvre, „a keverék tót” lett általános. (Pl. Igyeme do Konzumu biciklipumpa kupity.) Ez a korabeli humor és anekdoták forrása lett, az egyik fotós mondása szerint: Amilyen pofát te vágsz, olyan képet kapsz…

A bányatelep ellátására az ország más részeiből kerültek ide a 19–20. század fordulóján bolgár kertészek. Ők az anekdoták szerint megtréfálták a bánhidai parasztokat a palántáikkal. A helybeli gazdálkodók nem foglalkoztak intenzív zöldségtermesztéssel, csupán az áttelelő salátát, a káposztát és a szőlőkben termett gyümölcsöket vitték a piacra eladni. A bolgárkertészek a viszonylag nagy hozamot sok trágyázással, öntözéssel és a terület tökéletes kihasználásával (kettős és köztes) termeléssel érték el. Otthonról hoztak karalábé, káposzta, karfiol, kelkáposzta, padlizsán, stb magokat, de az új zöldségfajták a paprika, paradicsom, a bab is az ő közvetítésükkel terjedt el. Ők a földek több mint 90%-át bérelték, nem szándékoztak letelepedni, hanem hűen megmaradtak bolgárnak és a nálunk szerzett hasznot hazavitték. Emléküket ma már csak egy utcanév őrzi (Bolgárkert utca).

1947-ben szűnt meg önállósága, amikor Alsógallát, Bánhidát, Felsőgallát, és Tatabányát Tatabánya néven vonták össze. A belügyminiszter 179.238/1947.-III.3. számú leiratában elrendelte a négy „bányaközség” egyesítését (Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla, Tatabánya), és az összevont település Tatabánya nevet kapott, mely névadás ellen az 1947. október 9-én feloszlatott képviselőtestület tiltakozott, és az új városnak a Bánhida nevet javasolták.

Napjainkban a közösségi, kulturális élet központja és a szlovák hagyományok ápolásának színtere a Puskin Művelődési Ház és a Szlovák Ház.

Az oldal fejlesztés alatt.